Váci Mihály versei

 

Áldott vagy Te

Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szívét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtőt, a csodákat tevőt,
halászok és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísértőivel szembeszállani,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántóvetőt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
- s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitől új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

Áldott vagy Te az asszonyok között.
Kezed virágát tördeli a kín,
könnyeid súlyos kalásza pereg,
mert elvették azt, akit te szeretsz,
a fiadat, szerelmed, férjedet,
- csúfolják Pilátus-itéletek:
kétségek, vádak, bogozott gyanúk
töviseiből fonnak koronát
feje köré, simító tenyerét
átüti a robotok vasszege,
keresztre vonják csürhe bajai,
kezét, lábát, reccsenő tagjait
töri a törtetés, tülekedés
s végül kegyetlen átdöfik szivét
a csalódások dárdahegyei,
s ajkaihoz keserű ecetet
nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki megváltást szültél és új hitet,
ki erőt adtál nékem - szólani,
csodatevő erőt adtál nekem,
s nagy, térítő, hegymozdító hitet.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki most is itt sírsz kínjaim előtt,
míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
Bizony, íme a test megtöretett,
meghurcoltatott, megaláztatott,
a szellem, a megváltó akarat
de keservesen elítéltetett!
S megvert vagy Te az asszonyok között,
mert anyaságod gyümölcse lehullt!


Sugárzás

Az órák lengő kengyelébe
emelem könnyedén a lábamat,
nyergébe vesz és elporoszkál vélem
egy-egy selymes sörényű pillanat.

Döcögő szekerek jönnek el értem,
s mint részbe mért gabonás zsákokat,
lomha napok csikorduló keréken
széthordanak nagy porfelhők alatt.

Úgy fogyok el, mint a folyamkanyarban
nyárfák alól a vízbeomló hantok,
a szívverésem omlaszt szakadatlan,
mint tengerdörej öklözi a partot.

A vágy bennem, mint az uránium,
csendesen és fénytelenül sugárzik,
és észrevétlen a semmibe szórja
a sóvárgástól bomló test molekuláit.


Üveg

Tisztán ragyogtam én -
világbanyíló ablaküveg.

De tolongtak köröttem, rámszuszogtak.

- Leheletüktől pára fed.


Még nem elég!

Nem elég megborzongni,
   de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
   de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
   fagyot is bírjon el,
   ki acél akar lenni,
   suhogni élivel.

Nem elég álmodozni.
   Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
   de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
   hogy milyen kor jön el;
   jövőnket - tudni kell!

Nem elég a célt látni;
   járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
   az úton menni kell!
   Egyedül is! Elsőnek,
   elől indulni el!
Nem elég elindulni,
   de mást is hívni kell!
   S csak az hívjon magával,
   aki vezetni mer!

Nem elég jóra vágyni:
   a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
   de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
   Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
   Több kell: - az érzelem!
Ám nemcsak holmi érzés,
   de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
   szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég - a Világért!
   Több kell: - a nemzetért!
Nem elég - a Hazáért!
   Több kell most: - népedért!
Nem elég - Igazságért!
   - Küzdj azok igazáért,
   kiké a szabadság rég,
   csak nem látják még,
   hogy nem elég!
      Még nem elég!


Csak ezt az utat el ne hagyjam

A jegenye-fasoron által
az út velem a Napba szárnyal,
a Napba, mely az útnak végén
vörös tűzben vár a hegy élén.

A jegenyesor kivont szárnnyal
emel, repít a tájon által,
vörös Napba, mely a hegyélen
vár reám, hogy tüzét elérjem.

A jegenyék rajongó lázban
szállnak az egekre kitártan
és sóváran úgy énekelnek,
kell, hogy én is dalra keljek.

Kell, hogy én is énekeljek,
velük én is szárnyra keljek,
s a hervadó Napot elérjem,
míg át nem hajlik a hegyélen.

A hervadó Napot elérem,
ha át is hajlik a hegyélen,
s ha ma lehervad, holnap felkel,
ragyog reám kék1őbb egekkel.

Beragyog a Nap, merről felkel,
kísér, vezet tiszta egekkel,
s vár majd reám az alkonyatban,
csak ezt az utat el ne hagyjam.

Csak ezt az utat el ne hagyjam,
jegenyesort az alkonyatban,
mely küszöböktől hoz idáig,
s körül a Földön - visz hazáig!


A csillagokig

A vihar a füvet nem is érve
      töri le az akác derekát.
Amig illegeti jellemét a levélke,
      facsarodva zokog a szelekbe az ág.

Verebet sose lát meg a sólyom:
      fedezik a gazok meg a por,
az ebet soha nem sziszegi körül ólom;
      barikát öleli az akol.

Aki csak a szíve gödre előtt
      ciripel magánya csalánja alatt,
olyanra a veszély, ez a hirtelen ölyv,
      rubinos karmaival sose csap.

De akit gondjai fű-sűrüjéből a magasba
      pacsirta-dalok parittyája repít:
szívére lecsap, s szaggatva ragadja
      diadalmas harag a csillagokig.


Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.